Világleírás

„Mikor a buszunk elindult Angliába, úgy éreztem, hogy egy teljesen új világ felfedezése áll előttem, hiszen azelőtt még sosem jártam a szigetországban, de még Nyugat-Európában sem. Hosszú és fárasztó volt az út, az idő mindvégig borús volt és esős, de ez engem egyáltalán nem zavart, sőt inkább csak még jobban megteremtette a kellő hangulatot. A cél pedig ott lebegett a szemem előtt: az, hogy láthassam a ködös Albiont.
Dover fehér szikláit megpillantva elámultam. A kikötőváros, a vár, a legelésző birkanyájak – megérintették a lelkem. Mintha hazatértem volna. Meg voltam róla győződve, hogy ha valóban létezik lélekvándorlás, akkor előző életemben ezen a gyönyörű vidéken élhettem. El is határoztam, hogy ha lesz még a jövőben lehetőségem kiutazni ide, akkor azzal mindenféleképpen élni fogok.
A London melletti Shelley-szigeten volt a szállásunk, Shurland Dale-ben. Hatalmas lakókocsi park volt. Bár bokáig ért a sár, és emiatt a közlekedés nem volt túl egyszerű, de végül is otthonosnak mondható volt. Körülbelül hatan voltunk egy lakókocsiban elszállásolva, egy szoba jutott két főre. Én egy lánnyal osztozkodtam, akit akkor ismertem meg. Mellém ültették a buszon is.
Sok mindent láttunk és sok mindent hallottunk, érdekesebbnél érdekesebb dolgokat. Amit viszont kiemelnék most, az egy greenwichi programsorozat, ami örökre megváltoztatta az életem.
A Temze mentén haladtunk, esett az eső, így szinte alig láttam bármit is a környékből, csak a színes esernyőket. Nem tudom milyen sokáig sétálgattunk, de egy idő után megálltunk, és az idegenvezetőnk megszólalt: „Íme, a Cutty Sark!” Mint megannyi virág a sok esőtől, az esernyők mind oldalra dőltek körülöttem, ahogy az enyém is, hogy követhessem társaim figyelmét felfele. Ott állt, tőlünk nem messze, felségesen emelkedve a magasba: Őfelsége leghíresebb teaszállító klippere.
Lelkem tengere ekkor felbolydult. Éreztem, ahogy minden egyes szívdobbanáson mennydörgéssé alakul, és lelkemben heves vihar kerekedik. Mintha a levegőt is szaporábban vettem volna. Ahogy a vezetőnk beszélt a hajóról, fülkagylóimban a hang szinte visszhangot vert. Lelkem nyugtalansága pedig ezután sem múlt. A Nemzeti Tengerészeti Múzeum volt ezután soron. Az ott tapasztalt dolgok ambivalenssé tették imént háborgó hullámaimat: egyszerre voltam lenyűgözve és felzaklatva. Előbbit azért éreztem, mert életemben először láttam közelről tengerészettel kapcsolatos eszközöket, korhű ruhákat, festményeket, térképeket, hajómodelleket; utóbbit pedig azért, mert az újdonság ellenére mégis oly ismerős volt számomra mind. Lehet nem is azért éreztem az előbbit, mert valóban először láthattam ilye dolgokat, hanem azért, mert újra láthattam őket? Lehet előző életemben tényleg angol voltam, aki ráadásul imádta a tengert, a hajózást? Sok kérdés, semmi válasz… A Golden Hinde nevű kalózhajónál tett látogatás pedig csak még több ezekhez hasonló kérdést vetett fel bennem…
És már több év telt el azóta, hogy ott jártam – de a szívem zaklatott mennydörgését nem bírtam lecsitítani, lelkem háborgása sem maradt el és a gondolataim vihara is folyton visszasodort ahhoz a naphoz, ahhoz az emlékhez. Összevesztem a családommal, a barátaimmal miatta. Senki sem volt képes megérteni, senki se volt képes komolyan venni. Így hát végső elkeseredésemben egy médiumot kerestem fel. A családom inkább a pszichológust javasolta, de nem hittem abban, hogy mentális problémával küzdhetek. Más volt ez, határozottan éreztem. Ennek valami… Spirituális oka volt.
A médium nagyon kedvesen fogadott, teával, süteménnyel kínált, de olyan pici volt a gyomrom, hogy se enni, se inni nem tudtam volna. Furcsán is nézett rám az idős hölgy egy pillanat erejéig, látta az arcomon, hogy zaklatott vagyok. Szembe ült velem, és beszélgetni kezdtünk. Elmondtam neki mindent, amit akkor tapasztaltam, és amiket mái napig is tapasztalok, álmokat, megérzéseket... Figyelmesen végighallgatott, nem kérdezett semmit sem, majd felállt, elővett egy fotóalbumot, és megmutatta nekem. Tíz évvel ezelőtt Kubában járt a férjével. Minden vágyuk az volt, hogy egyszer eljuthassanak oda, ezért sok éves munka és spórolás után végül ki is jutottak. Egy hetet töltötte ott. Mielőtt azonban bármit is mutatott, vagy mondott volna, megkérdezte, hogy jártam-e már ott. Azt válaszoltam, hogy nem. További kérdéseket tett fel, hogy milyennek képzelem el, mit csinálnék, ha ott lennék, satöbbi. Aztán kubai városneveket kezdett sorolni, némelyik olyan ismerősen csengett, és olyan kellemes érzetet keltettek bennem, mintha valami kedves emlék fűzne oda. Ezeket mind meg is mondtam neki, ő pedig bólogatott. Ami furcsa mód a legjobban lázba hozott, az Tortuga szigete volt. Rögtön kérdezte is a hölgy, hogy nem a Karib-tenger kalózai miatt van-e, de biztosítottam, hogy nem láttam azt a filmsorozatot. Nos, igen, tudom, hogy alapfilm sokak számára, de jobb szeretek olvasni, mint tévézni. Na, mindegy… Szóval tovább kérdezgetett, hogy hogyan képzelem el akkor a helyet, én pedig leírtam neki. A döbbenet ült az arcára. Azt mondta, hogy ő is járt ott a férjével, és pontosan úgy néz ki minden, mint ahogy elmondtam neki. És igaza volt, mert még fényképes bizonyítékot is mutatott nekem abból az albumból! Nem viccelek, tényleg így volt! Azt mondta, hogy ő azóta foglakozik ezotériával, mióta ott járt, mert olyan dolgokat tapasztalt ott, amik végül erre az útra vezették. Azt javasolta, hogy feltétlenül utazzak ki oda, bármi áron, mert a lelkem lehet csak akkor fog megnyugvásra lelni. Úgy vélte, hogy előző életemben nem elég, hogy angol voltam és valami tengerészféle, vagy annak a felesége, vagy ilyesmi, hanem olyasvalaki is voltam mellette, aki sokat járt a Karib-térségben. >>Micsoda? Csak nem azt akarja mondani, hogy kalóz voltam?<< Elnevettem magam erre a gondolatra. Ő pedig azt felelte: >>Maga mondta, nem én… Úgy véli, hogy az volt? Egy kalóz?<<
Elapadt a nevetésem. Elgondolkodtam, saját szívverésem dörömbölését hallgattam… Három hónap múlva pedig már repülőgépen ültem, ami egyenesen Kubába vitt.
Szerencsére az egyetem, ahova járok, biztosít különböző utazási lehetőségeket tanulmányi célokból. Én pedig, mint egy turisztikával, idegenforgalommal, satöbbivel foglalkozó hallgató, pályázhattam üdülőhelyekre is. Szerencsére voltam annyira elszánt, hogy a pályázatomat minél hibátlanabbra írjam meg, és minél keményebben tanuljak is mellé, így nem volt kifogása senkinek sem az ellen, hogy Kubában folytassam a tanulást egy ideig. Az igazi célom azonban a kutatás volt, és a lelki békém megtalálása. Megérkezésem után egy héttel sikerült is találnom egy kissé hóbortos, de kedves idős halászt, aki hajlandó volt Tortugára vinni engem, ha cserébe segítek neki pakolászni a hajón. Úgy éreztem, hogy ennyi belefér a dologba, így hát kezet is fogtam velem rögtön. Boldog voltam, mert akkor vettem részt először egyedül egy nagy kalandban.
Hosszúnak tűnt az út, rettenetesen hosszúnak. A kis hajó, amivel utaztunk, nem volt túl gyors, de szerencsére olyan lassú sem. Félúton járhattunk körülbelül, mikorra eltűnt mögülünk a part, a sziget pedig még nem bukkant fel a horizonton. A térképet nézve nem volt túl nagy a távolság a két szárazföld között, de akkora köd támadt a tengeren, hogy az orrunkig sem láttunk. Nem értettem az egészet. Kellemes, meleg volt az idő, a Nap is sütött, szinte felhőtlen volt az égbolt is. A köd azonban egyre sűrűsödött, a távolban pedig valamiféle harang kongását véltem felfedezni. A halász és a segédje, aki nem mutatkozott sűrűn az út során, azt mondták, hogy olyan ez a hang, mintha valami hajónak a harangja lenne. Egy idő után visszhangozni kezdett, ahogy egyre közelebb ért. Túlvilági volt, és félni kezdtem. Féltem, hogy lehet jön egy nálunk sokkalta nagyobb valami és elcsap minket, vagy… Nem is tudom, de… Rossz érzésem támadt, nagyon rossz… Hirtelen azt mondtam a halásznak, hogy forduljunk inkább meg, és menjünk vissza, de akkor hirtelen azt mondta, hogy megkergültek a műszerek, és nem tudja bemérni hol vagyunk pontosan. Kezdtem pánikba esni. A harangzúgás egyre közelebbről hallatszódott.
A következő pillanatban úgy ledöbbentem, hogy se sikítani, se mozdulni nem bírtam. Egy hatalmas galleon tűnt föl szinte a semmiből – furcsa, sápatag fényben izzott az egész jelenség. Társaim hirtelen imádkozni kezdtek mellettem az Úrhoz, hogy segítse meg őket, mert eljött számukra a vég. A harang erről a hajóról jött, és most már olyan félelmetesen csengett, mintha túlvilági lélekharang lett volna… És nem is voltam messze az igazságtól ezzel a gondolattal.
Ezeken a partokon tértem magamhoz. Akkor találtatok rám, két halott társaságában. A kis hajónk roncsai azonban sehol sem voltak, mint ahogy ti is mondtátok… Így esett a dolog, így kerültem ide. De, azt hiszem, éppen eleget meséltem. És ti? Ti hogy kerültetek erre az elátkozott helyre? Ti is hasonlóképpen, mint én? Titeket is elsüllyesztett az a valami, majd itt ébredtetek fel?
(…)
Vajon hazajutunk valamikor? Lesz, ki értünk jön és megment minket? Egyre többen és többen szenvednek hajótörést. Az égen nem látni repülőgépeket, sem helikoptereket. A távolban régi árbocosok cirkálnak, de még ők sem fordulnak e sziget irányába. Azt mondják Tortugán vagyunk, de nincs a közelben egy város vagy halászfalu sem. Egyedül egy telephelyet találtak nem annyira messze, de oda szigorúan tilos járnunk. Azt mondják, rossz arcok kóborolnak arra, elátkozott lélek mind. Mocskos, tengeri patkányok… És nem szabad bennük megbízni.”

Ahány ember, annyi féle út, amelyet végigjártak, még mielőtt idekeveredtek volna… A fiatal egyetemista lánynak bár nem akartak hazudni, de mégis megtették, hogy megnyugtathassák – a sziget, amelyen felébredt, ugyanis nem Tortuga. Senki sem tudja, hogy miféle hely ez, csupán azt, hogy átláthatatlan köd veszi körül a távolban. Volt, aki megpróbálta kis csónakkal megközelíteni, de amint átment rajta, ismét a sziget partjai bukkantak fel előtte.
És miért nem látnak se repülőket, se helikoptereket, csak régi hajókat a tengereken? Mert egy olyan szigetcsoportra kerültek, ahol megállt az idő, a fejlődés, és csupán egy vékony hártya választja el a XXI. század valóságától. Ezt a hártyát azonban sehogy sem lehet átlépni, csakis egy kapu létezik, ám ez a kapu is folyamatos mozgásban van, és csak időközönként bukkan fel a távoli horizonton… Ez pedig nem más, mint az a galleon, amelyet a leány is látott, még mielőtt a korábbi hajótöröttek által létrehozott kis faluban ébredt volna fel.
Ezt a hajót pedig a retteget Bolygó Hollandiként ismerik (The Flying Dutchman).
A kalózok fénykora leáldozni látszott, miután jó pár hírhedt, tengeri banditát is felakasztottak vagy börtönbe vetettek. A „Kalóz Köztársaság”-ként ismert New Providence sziget a Bahamákon lassan hanyatlani kezdett. 1718-ban azonban James Warren, egy kisebb kalózcsapat vezetője nem volt hajlandó bitófára kerülni, így egy teliholdas éjjelen, a nyílt tengeren hajózva, a Bolygó Hollandiért kiáltott. A hajó sokáig nem jelent meg, ám annak kegyetlen kapitánya annál hamarabb – egyenest a férfi szemei előtt, a kabinjában. Warren arra kérte őt, hogy mentse meg a világ kalózait a hanyatlástól, ne engedje, hogy az angolok, franciák és spanyolok sorra végezzék ki őket mindegyszálig. Azt szerette volna, ha ez az aranykor örökké tartó lett volna. A Hollandi kapitánya ekkor tájékoztatta Warrent egy szigetcsoportról, amely rejtve létezik az itteni világ halandó szemei elől, a Bermuda-háromszögben. Olyan emberek lakják, akik hajótörést szenvedtek az évszázadok során, és elmondásaik szerint szirének, sellők vagy egyéb tenger népek mentették meg őket. Telnek, múlnak a napok ott, de az öregedés jelei nagyon lassan mutatkoznak az embereken, s valóságos kis paradicsomot hoztak létre maguknak. Azt mondta a kapitány, hogy oda elviheti a kalózokat, ha cserébe elismerik őt, mint egyfajta „kalózkirályt”. Warren persze beleegyezett, majd sorra szöktette meg sorstársait és családjaikat a port royali és egyéb börtönökből. El is érkeztek mind az ígéret földjére, és a sziget népessége is nőtt… A kalózok pedig, a Hollandi szolgálatában, a tengereket és óceánokat járták, és szellemhajókként kísértették, és mái napig kísértik és kifosztják a népeket. A Ködön túl élőholtak, de a Köd berkein belül halandó emberek ismét. Ezzel jár a Hollandi átka, amit magukra vállaltak a túlélésért cserébe…
A világ modernizálódásával azonban ők is lassacskán eltűntek a vizekről, és egyre ritkábban bukkannak fel, akkor is főleg a Karib-tengereken. És ahogy egyre jobban visszaszorultak az utóbbi években a saját szigeteikre, egyre nagyobb lett a viszály köztük: egymást kezdték el fosztogatni. A szigetcsoport három legnagyobb földrésze a három legrettegettebb kalózkapitány kezébe került, akik egymás vetélytársaivá is váltak az idők során. Senkit sem tisztelnek, senkinek sem engedelmeskednek – kivéve a Hollandi kapitányának, aki azonban független maradt a civódásoktól. Hol az egyik felet, hol a másikat támogatja, sokan azt mondják róla, hogy maga az Ördög, aki csak még jobban uszítja a kalózcsoportosulásokat egymás ellen, miközben jót szórakozik rajtuk. Hogy ebből mennyi igaz és mennyi nem, azt csak Ő maga tudja.
Egyedül akkor ülepedik el a viszály, mikor havonta egyszer portyára hívja őket a „kalózkirály” – akkor minden tengeri medve felkerekedik, és a halandó világba lépve, kísértetek formájában járják a karibi térséget, hogy fosztogathassanak, és a kifosztottakat a szigetre hurcolják. Hogy mi alapján ítélkeznek, ki érdemes arra, hogy abban a kis paradicsomban éljen vagy sem? Senki sem tudja. Bárki sorra kerülhet, bárki, aki az útjukba kerül a tengeren. A választás azonban rajtuk áll: vagy csatlakoznak, vagy meghalnak. Nincs más lehetőség. Legalább is így szól a legenda.
A kérdés már csak az, hogy ki mer a rejtélyes eltűnések nyomába eredni; hogy ki az, aki mindezek ellenére mégis a Karib-tenger vidékére merészkedik, akár nyaralás céljából is; hogy ki az, aki hisz a mesékben, amelyek lehet olykor életre kelnek, teliholdas éjszakákon, a sötét vizeken, egy csodaszép szirén hívó szavára…

A legenda szerint a Bermuda-térségében található szigetcsoport az atlantisziak ősi, hosszú életet nyújtó földje volt hajdan, még mielőtt egy földrengés okozta cunami el nem mosta a kultúrájukat. Azt mondják, hogy a Ködöt, ami mái napig körbeöleli, a lakosok számára emelték az isteneik, mint egy falat, hogy megvédhessék őket a külvilágtól. Mások viszont azt mesélik, hogy nem istenektől eredő dolog ez, hanem egy mágus volt az, aki így akarta a népét megóvni. Hogy valójában hogyan is került oda a Köd, azt senki sem tudja, és talán jobb is ez így. Funkciója szerint azonban mégis működik ez a furcsa varázs: az arra tévedő idegenek mind nyomtalanul eltűnnek (vagy meghalnak, vagy valamely sziget fogságába esnek). A holtak élén járó Hollandi figyelmét azonban nem kerülte el ez a jelenség, és hamar felfedezte, hogy rá nem hatnak az efféle hókusz-pókuszok. A szigetek lakói rettegni kezdtek a kísérteties hajótól, és annak kapitányától, így inkább a szükséges rosszként elfogadták, hogy itt van, főleg, mert a Hollandi újabb és újabb embereket hozott közéjük, ami a vérfrissítésből, valamint információ- és tudásszerzésből kifolyólag jót tett az ottani kis halászközösségeknek. Arról nem is beszélve, hogy a Hollandi miatt még inkább elkerülték a Bermuda-háromszöget és térségét, mivel rettegtek, hogy ha megpillantják a rettenetes hajót, akkor örök kárhozatra ítéltetik az ő lelkük is. A szigetvilág, amelyet csak a Paradicsomként emlegetnek mái napig az ott élők, még biztosítottabb lett az idegen behatolóktól.
A szigetcsoport maga rendkívül gyönyörű: homokos tengerpartok, lagúnák, barlangok, legelők, halászfalvak, veszélytelen dzsungelek, egzotikus gyümölcserdők és állatok, egyszóval minden van itt, ami valóban paradicsomivá teszi az egész itteni életmódot. A modernizációnak egy csöppnyi jele se lelhető fel: nincsenek mobiltelefonok, se internet, se televízió vagy számítógép, rádió, se semmiféle modern eszköz, csak az emberek által készített szerszámok és egyéb kütyük. A ruhájuk is csupán annyiból áll, amennyit sikerült a hajótörést követően még megmenteniük, vagy a nagyobb szigetek legelőin élő birkák bundájából készítenek öltözéket maguknak. Foglalkozásuk kimerül az ácsmesterségben, a halászatban, szivacs- vagy kagylóvadászatban, juhászkodásban, ruhakészítésben, egymás közti kereskedésben, satöbbiben. A kultúrájuk rendkívül színes, mivel sokféle népcsoportból sodródtak ide emberek, de elfogadják és tisztelik egymást, sőt olykor egymástól is vesznek át különböző szokásokat. Mindebből leszűrhető, hogy az élet bár nagyon egyszerű, de békés, végtelenül békés… Kivéve, amikor felbukkannak a kalózok a környéken, az átkos kalózok, akiket a helybéliek nem igazán szeretnek, de a kapitányoknak valahogy mégis hálások, hiszen általuk lendült fel a kapcsolattartás és a kereskedelem a szigetek között.
A Paradise szigetcsoport három, körülbelül Tortuga méretű szigetből, és több, kisebb szigetecskéből áll. A három legnagyobb sziget egyfajta háromszög alakban helyezkedik el kellő távolságban, a Bermuda-háromszög csúcsainak megfelelően. Ezek között fekszenek elszórtan a kisebb szárazföldi részek.
A három nagy sziget a következő neveket kapta (a nagyobbtól a kisebb fele haladva): New-Tortuga, Long Island és Golden Coasts. A három sziget egy-egy kalózúr birtokát képezi, akik a legnagyobb falvakban alakították ki központjukat.

[részletes leírás és térkép >>itt<<]