Helyszínek

Új-Tortuga:

Calico Jack szigete épp olyan színpompás, és egzotikus, mint ura. Már a kikötőből is tökéletesen látszik, hogy az egész szigetet sűrű dzsungel, és sziklák váltakozása tarkítja. Nehéz itt a tájékozódás, hiszen a dzsungel szinte áthatolhatatlan, a sziklák pedig meredekek és élesek. Minden pillanatban a lábad alá kell nézni. Az erdő mégis elbűvölően gyönyörű. Bódító illatú virágok, vibráló tollazatú madarak, különleges állatok szegélyzik az ember útját, minden pillanatban jobban és jobban elvarázsolva őt. Nem tanácsos hát tapasztalt kísérő nélkül az erdőbe merészkedni, hiszen nem csak szépségeket, de rémségeket is rejt. Suttognak az emberek olyan nagymacskákról, amik mancsuk egyetlen csapásával koponyákat zúznak be, óriáskígyókról, amik egy hajót is képesek lennének összeroppantani, és persze olyan elfeledett, de el nem veszett dzsungelbeli törzsekről, akiknek az emberhús valódi csemege.
Ha az egyszeri utazó nem az erdő felé indul, meredek sziklafalakkal, és szédítő mélységű kanyonokkal találhatja szemben magát. Amennyire elbájoló az ősvadon, annyire rettentő ez a tájék. Kopár szikláin nem tenyészik élet, a szürke monstrumok megdermedt titánokként magasodnak az ég felé, tiszteletet parancsoló némaságukban van valami megragadhatatlanul ősi. Ezek a szendergő óriások felfoghatatlanul nagy vagyonokat rejtegetnek kőkeblükben. A sziklák mélyén kiterjedt barlangrendszer található, és benne a valaha volt legritkább és legértékesebb kincsek. Nem egy becsvágyó utazó zuhant már bele mély sziklahasadékokba, drágakövek után kutatva odalent. Ők nem tudták azt, amit a sziget lakói nagyon is jól tudnak: nem szabad követelni. A sziget, akár egy szendergő ősi lény, maga választja ki azokat a szerencséseket, akiket megajándékoz csodáival. És Ő Calico Jack-et választotta, a kapitány pedig Őt.


Long Island:
Aki nem tudja, merre jár, első ránézésre azt hiheti, hogy Új-Tortugán jár. A kikötő felől csak a hatalmas, zöld, buja erdők látszanak, nagyon kell mereszteni a szemünket azért, hogy lássuk, hogy mi van mögötte. Amikor az egyszeri utazó kiköt, és elindul a sziget belseje felé, a madárhangoktól hangos, buja zöldet lassan felváltják a szelíd lankák, és a szépen megművelt földek. Természetanya bőkezű volt Long Islanddel, hiszen legelői gazdagok, édes azúr vizei mellett kövér haszonállatokat dédelgethet. Aki itt áll, egy pillanatra el is felejti, hogy milyen világ van körülötte. Smaragdzöld füvével, gyönyörű kék vizeivel, meleg napsütésével azt hiheti az ember, hogy Írországba tévedt. Megnyugtató lehet csak megállni itt egy pillanatra, és megfeledkezni viszontagságos életünkről. Az emberek is békések itt, leginkább földművelő parasztemberek. Nehezen találni itt olyan bordélyházat, ahol a kalóz kedvét töltheti, hisz nem találni olyan nőt, aki ne élne házasságban, nincs olyan fiatal leány, akinek szüksége lenne a kalózok véres pénzére.
Az idilli kép mögé kevesen látnak. Kevesen veszik észre, hogy azért lehet ilyen gyönyörűséges, és bőséges a sziget, mert kalózura Edward „Feketeszakáll” Teach vasmarokkal fogja polgárait. Nem engedi, hogy bármelyik földműves elhagyja a munkát, nem nézi el, ha a fejadagokon kívül magának is termel, vagy elcsíp a terményből. Teach nem tűri az engedetlenséget és a rendetlenséget. Minden szál kalásznak úgy kell állnia, ahogy ő akarja, a porták udvarán nem lehet két különböző hosszú fűszál. Mindennek és mindenkinek helye kell legyen Long Islanden, ezért tűnik tökéletesnek és idillinek. De az utazó ezt nem látja, és nem is kell neki. Elég, ha sütkérezik a Nap jótékony fényében, és gyönyörködik ebben a tökéletes kis világban. Csak ne induljon el a sziget messzebbi csücske felé.
Long Island nevét onnan kapta, hogy egy keskeny, hosszúkás földnyelven alakult ki a sziget szépséges élővilága. Azonban az emberek falvaitól távolabbi csücskében fenyegetően magasodik a szirtfal, aminek vizeit és egét a szirének kísértik. A halál, mint hatalmas, fekete felleg, folyamatosan ott ólálkodik. A bestiális lények sikolyai néha bele hasítanak a levegőbe, megfagyasztva a vért is az emberek ereiben. Senki sem merészkedik oda hát, ha csak nem nagyon muszáj. Senki sem akar préda lenni.

Golden Coasts:
Golden Coasts neve beszédes. Már messziről aranylanak a hosszú, partok, amit lassan nyaldosnak a tenger lágy hullámai. Olyan itt állni, mintha térdig járnánk a finomra őrölt rumszínű cukorban, mintha valóban arannyal lenne minden homokszem bevonva. A bolondok aranya. Mégis, ahogy rá süt a nap, olyan elbájoló, hogy szinte gyökeret ereszt vele együtt az ember lába. El sem akarunk mozdulni erről a földöntúli tájról többet, akkor sem, ha nem találunk itt semmit, csak homokot és sós vizet.
Ha lelkünket sikerült elfordítanunk a parttól, fizikai szemünkkel megláthatjuk a végtelen füves sztyeppéket, amiken állatok legelésznek békésen. Unalmasnak nevezhető tájék ez, sehol egy domb, sehol egy fa, csak a hatalmas föld, terpeszkedik előttünk, sárgás-barnás füvével, álmatagon. Az emberek itt olyan darabosak, mint amilyen a sziget maga. Néha koszosak, néha trehányak, de az állatölés, a bőrkikészítés, embert próbáló munka, ami nyugodt, de gátlásoktól mentes férfit kíván.
A sziget urát, Samuel „Black Sam” Bellamyt soha nem az „alattvalói” kényelme érdekelte. Ő akarta a szigetcsoportot, és a környező szigeteket, neki nem számított más, csak hogy a környezetének gyönyörűsége, hisz mint „kalózherceg” neki ez jár. A sziget lakóit nem fogja hát olyan kemény kézzel, mint Teach, vagy nem igyekszik annyira az emberei javára forgatni a történéseket, mint a fifikás Rackham. Így az emberek néha fejetlenségben, de amolyan rendezett káoszban élnek, amit maguknak rendeztek el, csupán fejet hajtanak a halhatatlan kalóz előtt.

Skull Island:
Egy hatalmas sziget, a Háromszög közepén, amit senki sem mer megközelíteni. Csak a kalózkapitányok, és szigeturak is csak rettegve tekintenek fel a hatalmas, fenyegető sziklafalra, és más nem is köthet ki ott, csak ők. A Koponya-sziget a Bolygó Hollandi legénységének és kapitányának otthona, hűen az elátkozott legénységhez. Egyesek azt mondják, kincseket rejtettek el itt, mások azt, hogy a szigeten lakozik a Kapitány halhatatlanságának titka, és a hajó kulcsa. Sok legenda kering a szigetről, de az igazat soha senki nem fogja megtudni.  
A sziget kívülről úgy tűnik, mintha áthatolhatatlan sziklafal venné körül. Ezen a falon csupán egy úton lehet bejutni, hogy az apró, szűk öblöcskébe, a Ghost Harbour-ba érjen a hajó. Nincsenek itt dokkok, nincsenek más hajók, csak az elrettentő Hollandi ringatózik néha békésen a kék vízen. Sűrű dzsungel szegélyezi a kékséget, amiben, ha elindul az utazó, nem találkozik elő lélekkel. Nincsenek falvak, nincsenek házak, termőföldek vagy feldolgozók. Semmi más nincs, csak a koponyákkal két oldalt kirakott ösvény, amin, ha lassan haladunk, egy még hatalmasabb koponya tekint majd ránk. Ez a természeti képződmény az, ami miatt a sziget a nevét kapta, ami egy domb tetején mered ellentmondást nem tűrően az ég felé. Fenyegetően magasodik az egész sziget fölé, éjszakánként amikor a szemeibe tüzet gyújtanak, olyan, mintha izzó tekintettel bírálná az alatta álló egyszerű embert. A domb tetején lakik a Bolygó Hollandi kapitánya, tőle kevéssel lejjebb pedig a legénysége. És bár ezek a kétes szellemalakok gyakran ott mozognak a szigeten, mindent beleng a baljós aura, ami nem hagy senkit sem nyugodni.


Fényárok:
A Szigetek mellett a tenger mélyén hosszan elnyúló árok, amelyet a sellők hosszú generációkkal ezelőtt vettek birtokba. Odalent nem zavarják őket az emberek, hiszen még nem merészkedett le egy sem a baljós mélységbe. A víz felszínén hajózók nem tudhatják, hogy odalent egy egész, és szó szerint csillogó világ terül el.
Ahogy egyre lejjebb merülünk, azt várnánk, hogy egyre sötétebb lesz. Ehhez képest, egyre gyakoribbak a világító korallok, fluoreszkáló tengeri növények és állatok. Idelent az átláthatatlan feketeségben minden állat és növény csak úgy tud életben maradni, hogy saját testével generál fényt. Éppen ezért olyan érzés lehetne úrrá azon, aki képes leereszkedni ide, mintha egy másik világban cseppent volna. Minden úgy ragyog, és csillog, hogy úgy tűnhet, a csillagok között úszunk, a végtelen világűrben.
Ebben az álomszerű mélységben élnek a sellők, megtörve a csak állatokból álló élővilágot. Nem okozott nekik problémát alkalmazkodni az embertelen hideghez, és nyomáshoz. Az árok legmélyén a sziklafalba vájt otthonaikban élnek, teljes összhangban az élővilággal.

Szirének szirtje:
Long Island csücskében elhelyezkedő szűk tengerszoros, két oldalán magas szirtekkel. Az éles, meredek sziklákon semmilyen növény nem tenyészik, semmilyen élőlény nem merészkedik arra. Ha behajózunk közéjük, az lehet az érzésünk, hogy a hatalmas sziklafal, még a Nap fényét is eltakarja előlünk. Dögletes bűz árad mindenhonnan, és ha elég jó a szemünk, csontokat is észre vehetünk a szürke falakon. Nem állatok csontjai ezek. Rég meghalt szerencsétlenek kiüresedett szemüregeiből bámul ránk a kétségbe esett lélek, aki örökre a tengerszoros fogja lesz. Ha még feljebb tekintünk, megláthatjuk Őket. Azokat, akik felelősek ezért az egész borzalomért, a sziréneket.
A legmagasabb szirteken élnek, a sziklába vájt barlangjaikban. A kopár vidék keménységéhez igazodnak a rettenetes lények otthonai is, nem igazán otthonnak, mint élőhelynek tekintik őket. Csupán az áldozataik csontjaival dekorálják néha barlangjaik bejáratát, így nem is tűnik ki a szürke sziklákból igazán. Sem kalóz, sem átlagember nem merészkedik ide szívesen, a kopár, halott tájék a vért is megfagyasztja az erekben.

Börtön sziget:
Nem a legvidámabb környék, meg kell hagyni. Minden kalóz félelemmel gondol rá, és senki sem szeretne ide kerülni. Az átlagemberek számára is maga a pokol, hát még a vén tengeri patkányoknak. Aki ide kerül, a Törvény ellen vétett valamit, és nincs az az Isten, hogy visszafogadja a legénysége, vagy akár a tenger. Ha túl is éli, azt itt átélt kínzatásokat, örökre kegyvesztett lesz, és nem lesz már olyan hajó a Háromszögben, amelynek fedélzetén a legalantasabb munkát is megkapná.
A sziget a többitől kicsit távolabb, magányosan áll a tengerben. Long Island partjairól tiszta időben hallani lehet a rabok sikoltozását. Ahogy megközelítjük a kikötőt, a bejáratnál két magas karón, ember méretű és formájú ketrecek függenek. Akár lámpások helye is lehetne, de ezekbe azokat a szerencsétleneke függesztik, akiknek vétke olyan súlyos, hogy nyilvános megszégyenítést érdemelnek. Néhány napig bírják csak élve, így a kikötő a hollók, varjak és egyéb dögevő madarak állandó lakhelye. Beljebb menve nem találunk más építményt, mint a masszív, hatalmas kőtömbökből emelt börtönt. Körülötte akasztófák állnak, és mindig van egy-két jobb sorsra érdemes, aki táncot lejt rajtuk, a friss tengeri szélben, gyakran csak azért, mert senki sem veszi a fáradtságot, hogy leemelje őket. A börtön udvara sem szívderítő látvány. Nem cellák vannak itt, hanem kis ketrecek. Ide zárják a bűnösöket, és hagyják őket a könyörtelen időjárás, verő záporeső, és perzselő napfény kegyeire. Az őrök nem kevésbé meggyötörtek, ám sokkal inkább szadisták, így örömüket lelik a fogvatartottak módszeres kínzásában. Az udvar közepén állítják fel a procedúrára alkalmas eszközöket, hogy minden elítélt jól láthassa, mi vár rá. Vannak néhányan, akik szerencsésebbnek mondhatják magukat, ők az erőd alatt meghúzódó, sötét és nyirkos katakombarendszerben vannak „elszállásolva”. Bár mi nem mondanánk őket szerencsésnek, hiszen cellák helyett a sziklába mélyesztett álló katafalkokban kénytelenek étlen, szomjan várni a megváltó Halált, hogy lassan kiszáradva úgy végezzék, mint Palermo múmiái.
Aki ezen a szigeten végzi, annak nincs menekvés.

A Holtak Szigete:
Ebben a feje tetejére állt világban, a Holtak Szigete egy kis nyugalmat adhat a megfáradt vándornak. Itt nincsenek hangos kocsmák, még hangosabb bordélyházak, kalózok, szörnyek és viszálykodás. Semmi más nincs, csak csendes, zöld fűvel benőtt lankák, kőtömbök vagy fakeresztek, amik egy-egy elhunyt végső nyughelyét hivatottak jelezni. Ide kerülnek mindazok, akik befejezik hosszúra nyúlt, Életnek nevezett utazásukat a Háromszögben, és hagyják, hogy a Halál kézen fogja őket, és új kalandok felé vezesse. Nincs lárma, nincs őrület, csak a Halál végtelen csendje, békéje és nyugalma. Gyakran kötnek itt ki hajók, vagy fordulnak meg csónakok, a gyászolókat, emlékezőket hozva a szigetre. Kövekkel kirakott, virágokkal szegélyezett ösvény vezet körbe a végeláthatatlannak tűnő temetőn, és mindent beleng, valami szelíd áhítat. Mindenki emlékezni, vigasztalódni jön ide, nincs hát itt helye a harciaskodásnak. És mintha a természet, maga is tudta volna, hogy mi célt szolgál a sziget: mindig szikrázik a Nap, a virágok sosem hervadnak, a fű pedig soha nem szárad el. Színpompás, gyönyörű szimfóniája ez az Életnek, egy olyan helyen, ahol a Halál az úr. A jobb létre szenderültek csontjaiból gyönyörű virágos növények, fák, és bokrok sarjadnak, ezzel állítva emléket nekik. Soha, senki nem szentségtelenítené meg a hely túlvilági nyugalmát.
A sziget egyik csücskében apró falucska található. Ennek lakói a voodoo vallás gyakorlói. Kis lakhelyükön minden megtalálható, ami szertartásaikhoz kell, így varázsolva félelmetessé ezt az amúgy nyugalmas helyet. A magukra családként tekintő közösség probléma nélkül él a megannyi furcsa, és külső szemlélőnek félelmetes mágikus kellék között, melyeket nem egyszer használnak. A temető így hát nem mindig biztonságos, és békés. Néha alvilági tájjá változik, ahol a holtak sírjukat elhagyva kóborolnak. Teremtőiket nem bántják, így az apró, bizarr falucska békéje változatlan marad.