Csoportleírások

ugyanolyan emberek, mint Te vagy én, annyi különbséggel, hogy a szigetvilág csodájában fürödve lassabban öregszenek, mint egy átlagos halandó. A felnőttkorig normális a fejlődésük, de utána belassulnak az idősödési folyamatok, és akár 150 évig is elélhetnek, annál öregebb már nem igazán létezik. Esznek, isznak, mulatnak, dolgoznak, szerelembe esnek, gyermeket nemzenek – úgy élik az életüket, mint egy normális ember. Az viszont tény és való, hogy nincsenek köztük például nagy sztárok. Vannak, persze, akik színjátszó kört alakítanak, vagy énekelnek a kocsmákban régről ismert dalokat, hogy még színesebbé tehessék az életet, de ennél többre nem futja, még annak sem, aki esetleg ismert színész vagy zenész volt, még mielőtt idekeveredett volna. Saját törvényeik nem igazán vannak, mindenki a saját maga erkölcse nyomán próbálja élni az életét, minél nagyobb békében a szomszédjával.

gondolom, nem kell nagyon részletezni, hogy kik is ők – ugyanolyan emberek, mint mi, mint minden szigetlakó, csupán két lényeges különbség van, ami mégis elkülöníti őket. Ebből az elsődleges az, hogy ők nem éppen tisztességes úton szerzik meg a napi betevőjüket, hanem a másik szigetlakóinak, vagy havonta egyszer a külvilágiak kifosztásával. A másik fontos dolog pedig az, hogy ők egyáltalán nem öregszenek, ugyanúgy festenek, mint pár száz évvel ezelőtt, amikor a Hollandira felesküdve menekítették meg magukat a bitófától. És éppen emiatt, a Hollandi kapitányának való hűségfogadás miatt érte utol őket a kísértethajó átkának egy része: az Ítéletnapig való hajózás a tengeren. Ők azonban képesek szárazföldre lépni bármelyik pontján a világnak.
Ezt a csoportot négy továbbira lehet osztani, a hovatartozásuk alapján. Például, aki Calico Jack emberei közé tartozik, azt csak nemes egyszerűséggel új-tortugai kalóznak nevezik.
Akiket egy kicsit külön ki kell emelni azonban, azok a Hollandi kalózai, akiket csak függetlenekként emlegetnek, a versenyzésekből, viszálykodásokból való kimaradásuk miatt. A rájuk szabott átok, aminek története a kapitány hajónaplójában (ET - link) olvasható, teljes mértékben vonatkozik rájuk is. A végtelenségig hűségesek vezetőjükhöz. Az emberek közül bárki teljes jogú tagja lehet a legénységnek, ha azt a kapitány jóváhagyja, és az átok lesújtával felesküdteti az illetőt. Természetesen azért megválogatják mindig, hogy kit fogadnak be és kit nem, de szerencsére nem is akarja minden második halandó a lelkét egy elkárhozott hajóhoz láncolni.
Minden kalózúr a saját törvényei szerint kormányoz, viszont az Általános Kalóztörvényeket (link) mindenkinek be kell tartania.

A rangsor egy legénységen belül a következő:
Kapitány
Első tiszt
Kormányos
Navigátor
Fedélzetmester – a hajó épségéért, ellátmányáért felelős
Ács – a hajó megjavításáért felelős
Tüzér
Matróz – a fedélzetmester, az ács és a tüzérek segítői
Tapasztalt tengerész (két éves szolgálat után)
Tengerész (egy éves szolgálat után)
Zöldfülű

[kalóz zászlók bemutatása]

[kép]

Lakóhelyük: Szirének szirtje
Max. életkor: 200
Nem: férfi és nő, egyenlő arányban
Szociális beállítottság: patriarchális
Táplálkozás: ragadozók
Szaporodás: természetes úton, kizárólag egymás közt

A görög mitológia szirénjeiről biztosan hallottál már: madártestű, emberfejű nőalakok, akik csodás énekükkel a végzetükbe vezetik a hajósokat. A Bermuda-háromszög csalfa predátorai is hasonlatosak, ám sokkalta félelmetesebbek. Felső testük, mint bármely szép nőé vagy férfié, és csípőtől lefelé is olyannak képesek tűnni, mint bármely ember – de mikor gyilkos ösztönük feltámad a tengerészek kellemesen sós illatára, rögtön megmutatják valódi alakjukat. Csípőtől lefelé egy roppant szörny formáját veszik fel: hüllőkéhez hasonló, pikkelyes bőr, hosszú, hosszú test és vitorlás farok, valamint a csípőcsontból két iszonyú, borotvaéles karmokkal ellátott kar nő ki, melyek színpompás bőrszárnyakat feszítenek ki. Csontjaik erősek, de többnyire üregesek, így képesek könnyedén a levegőben szállni. A szirt szikláiba kapaszkodva lesik zsákmányukat, kit énekükkel csaltak be maguk közé, majd hirtelen lecsapnak és jó formán senkit sem hagynak életben. Ők az egyedülik a környéken, akik kimondottan emberhúson élnek, amióta csak betették a lábukat ezekre a szigetekre az első kalózok.
A szirteken egyébként kisebb barlangféleségeket vájva élnek, amolyan fészekszerűségekben. A kommunikációjuk olyan, mint az embereké, nyelvük hasonlatos a görög nyelvhez. Eddig nem élt még olyan halandó a földön, aki képes lett volna lefordítani beszédüket, mivel általában mind, aki próbálkozott, vacsoraként végezte. Szokásaik is hasonlóan ismeretlenek, három nagyobb esemény kivételével: születés, párosodás és halál.
Mikor egy új kis szörnyike születik, általában a környék trópusi virágaiból és a legszebb, színes tengerparti kövekből díszítik fel az adott szirtet és odúját, vidám vijjogáshoz hasonló hangot hallatva. Általában egy gyermeket hoznak a világra, hosszú életük során maximum 6-ot.
Udvarláskor egyes ragadozómadarakhoz hasonlóan körbetáncolják egymást a levegőben, összekapaszkodnak, majd a szirtek egyik eldugott zugában egyesülnek emberformában. A szex hasonlóan kellemes számukra, mint az emberek esetében, ám nem igazán használják ki.
Mikor haláleset történik, a halottat az erősebbek fogják és órákon keresztül reptetik körbe élettelen testét a szirtek körül, gyászos hangon vijjogva. Ezt követően a testet a temetkezésre használt barlangjukba viszik, melynek kavicsos földjére helyezik. A víz időközönként ellepi ezt a barlangot és magával viszi a testet, messze az óceánba. Ez a szokás valószínűleg az ősidőkből maradt fenn, mikor még ők is inkább a vízben éltek, semmint a szárazföldön, ahova végül az evolúció vezette őket.
A szirének maximum 200 évig élnek. Patriarchális társadalomként az alfa mindig hímnemű, aki a párjával együtt felügyelik a falkát. A következő alfa mindig a legerősebb férfi lesz, aki hozzá méltó párt választ. A nők feladata vadászatkor általában a csábításban merül ki, csakis ekkor hallatva egy könnyedebb operához hasonlatos hangjukat, valamint a gyermekek felügyelete is legfőképp az ő feladatuk. Ma már nem élnek olyan sokan a szirteken, tekintve, hogy az emberek félelmükben leölték egy részüket, nagy nehezen. A nagy mészárlás óta van, hogy emberhúsra fenik a fogukat ezek a fenevadak, s csak nagy ritkán esznek tengeri herkentyűket, mikor nagyon nincs más választásuk.

Énekük: https://www.youtube.com/watch?v=ujAfhLLVM7E

Oldalra hozható karakterek száma: 6

[kép]

Lakóhelyük: Fényárok
Max. életkor: 250
Nem: csak nő
Szociális beállítottság: matriarchális
Táplálkozás: ragadozók
Szaporodás: természetes úton


A sellők a szirének vízi rokonai, valószínűleg egy közös ősből származhatnak. A mesékkel ellentétben nem szépséges, színes uszonyos, barátságos lényekről van szó, akik kagylómelltartókkal takargatják kebleiket a szemtelen matrózok elől. Nagyon is félelmetesek. Uszonyuk szürkés pikkelyekkel borított, egészen csípőmagasságig. Az uszony végén lévő fullánk hasonlóan fájdalmas szúrásra képes, mint a rájáé, bár biztos halált nem okoz, de több napos, lázálmas rosszullétet biztosan (ami gyenge szervezet esetén okozhat halált is). Hátukon és oldalukon végig úszók találhatók, melyek segítik a vízi közlekedésben. Csípőtől felfelé a bőr és pikkely keveréke borítja testét. Oldalt, a bordák környékén találhatóak a kopoltyúk, melyek vízmélyi légzését segítik. Mellük nem igazán van – annak helyén egy vastag és erős, legyező alakú izom látható inkább. Ujjaik hosszúkásak, köztük hártya feszül. Karmaik és fogaik pengeélesek, szemeik furcsa kék fényben izzanak és kiválóan látnak velük a sötétben. Csontjaik erősek és sűrűbbek valamelyest az átlag emberénél. Különleges hangszálösszetételük miatt kommunikációjuk a delfinek és a bálnák vijjogásához hasonlatos, „énekük” is olyan, mintha a tenger hullámai ringatnának. Bizony, ők is képesek erre a csábító dalolászásra, ám nem használják olyan sűrűn, mint a szirének, és a hangképzést tekintve is másabb, sokkal „elúszóbb”. A sellők inkább a tenger csúcsragadozói, tehát kimondottan halon és más tengeri állatokon élnek. Emberre nem támadnak olyan sűrűn.
A szigetek mellett lévő úgynevezett Fényárokban élnek. Az árok különleges élővilága miatt kapta nevét: mindenféle foszforeszkáló hal- és növényfaj él ott. A sellők az árok legmélyén a sziklafalba vájták otthonaikat. Egyik különlegességük, hogy rendkívül gyorsan képesek alkalmazkodni a környezetükhöz, így sem a hideg, sem a nagy víznyomás nem okoz nekik problémát odalent. Sokkal nagyobb problémát jelent számukra a szaporodás kérdése, hiszen a Természet valamiért úgy hozta, hogy a hullámok amazonjaiként ők bizony csak egyneműek. Szólnak köreikben legendák arról, hogy valaha voltak köztük férfiak is, de mikor vadászni mentek, egy tengeri orkán csapott le rájuk és elragadta őket örökre. Mese vagy valóság? Netán átok? Senki sem tudja. Ugyanakkor találtak módot arra, hogy ne haljanak ki.
Ők is képesek emberré alakulni. Mikor párzási időszak van, gyakorta keresnek fel erős, fiatalabb férfiakat, akiket szirén hangjukkal elcsábítanak és vad duhajkodás közepette megtermékenyülnek általuk egy félig víz alatt lévő barlangban. Ezt követően megölik az emberférfit, mint ahogy az az imádkozó sáskáknál szokás. Az egyesülést követő 10 napon belül ikrákat raknak, az árok egyik eldugott, kivilágított barlangjában, egészen egy hónapot töltve ott, mire a kicsik megszületnek. A barlangot addig is foggal-körömmel védik mindentől. Általában 2-3 lánygyermek születik egyszerre. Ha fiú születik köztük, az emberalakban látja meg a napvilágot és hamar megfullad, hiába használják ki hihetetlen gyorsaságukat és erejüket, hogy minél hamarabb a felszínre vihessék. Éppen ezért is gondolják, hogy átok ül rajtuk. Hosszú életük során maximum háromszor ikráznak.
Szokásaikról szintén nem tudni túl sokat. Annyi biztos, hogy mivel nőneműek, matriarchális társadalomban élnek. Több alfa is van köztük, de azok közt is a legerősebb a kolónia vezetője, akit szintén a legerősebb fog követni mindig. Kisebb csoportokban vadásznak, maximum 3-4 fővel. Születéskor az új jövevényeket körbeviszik az árokban és majdnem mindenkinek bemutatják, akik kisebb ajándékokkal lepik meg a családot. Ha haláleset történik, a szirénekhez hasonlóan ők is sokáig, nagy köröket úsznak a holttesttel, majd az árok legmélyén található temetkezési helyükre viszik, ahol alaposan elássák. Maximum 250 éves korig élnek.
Érdemes még megemlíteni magas intelligenciájukat. Mint feljebb láthattad, normál emberi kommunikációra nem képes – ugyanakkor, ha több időt töltene emberek közt, pár napon belül rendkívül sok kifejezést megtanulna, amivel ki tudja fejezni magát emberi nyelven is. És ez a hihetetlenül gyors tanulás nem csak a kommunikációra vonatkozik. Ugyanakkor nem igazán merészkednek ilyen közelségbe az emberhez, főleg, hogy értékes pikkelybőrükért és fullánkjaikért őket is vadászták egy ideig... Na meg azért, mert az emberek sértett lányai, akik elvesztették általuk párjaikat, megkövetelték az adott falutól, hogy bosszulják meg a fiatal férfiak eltűnését...

Énekük: https://www.youtube.com/watch?v=wVVWbqDnuG8

Oldalra hozható karakterek száma: 5

[kép]

Lakóhelyük: szinte minden emberlakta szigeten megtalálhatók
Max. életkor: 150
Nem: több nő, kevesebb férfi
Szociális beállítottság: matriarchális
Táplálkozás: növényevők
Szaporodás: természetes úton


A najádokról általában szintén a görög mitológiai történetekben lehet a leginkább hallani – források, patakok és más édesvizek nimfái ők. A mi szigeteinken is hasonlóképpen kell elképzelni őket. Első ránézésre ugyanolyan emberformájúak mint mi: a legfehérebbtől a legsötétebb bőrszínig megtalálhatók, göndör hajjal, egyenes hajjal, kék szemmel, barna szemmel, tehát teljes mértékben emberi formában. A különbség az, hogy ők legalább 150 éves korukig élnek, képesek lélegezni a víz alatt és képesek felvenni is a víz alakját – mintha csak a víz átlátszó emberformát öltene. E mellett különlegességük, hogy a vizet fel tudják használni gyógyításhoz is. Különleges énekhanggal ők is rendelkeznek, de csak különleges alkalmakkor hangoztatják, és nincs különösebb hatással az emberre.
Régen saját, egyik e világi beszédhez sem hasonlatos nyelvüket használták (amit az idősebbek még beszélnek is), de az ember közelségébe kerülve megtanulták az ő nyelvüket és inkább azt használják már. Ők rendkívül barátságosak és segítőkészek. Táplálkozásukat tekintve kizárólag növényi eredetű dolgokon élnek, így ingerenciájuk sem lenne megkóstolni az emberhúst, ellentétben a fentebb ecsetelt távoli unokatestvéreikkel.
A kezdetekben csak nők alkották fajtájukat. Mikor még a nagyobb kontinenseken éltek, állítólag tavirózsákból születtek, amik olyan különlegesek voltak, hogy az ember mindenáron meg akarta szerezni mindet. Ennek az lett az eredménye, hogy ezek a növények kipusztultak, a najádok pedig egyre jobban kiszorultak, s végül a szigeteken kötöttek ki, ahol a kihalás szélére kerültek. A szigetekre kerülő első emberekkel azonban egyességet kötöttek: mindenben segítenek nekik ahhoz, hogy túléljenek, de cserébe fogadják őket maguk közé. Az emberek elfogadták ezt és egy ember-najád házassággal pecsételté meg. Idővel hagyománnyá nőtte ki magát, hogy időközönként egy najád leány és emberfiú, vagy egy emberleány és egy najád fiú egybekelnek a békesség jelképeként. Utódaik többnyire szintén najádok lesznek, akik a forrásoknál és tavaknál, folyóknál élik életüket.
Szokásaik közé beépítették az emberekéit és gyakorta ünnepelnek velük együtt, de szintén van egy-két sajátos dolguk, amiken az emberek nem vesznek részt. Ilyen például az újszülött érkezése, mikor a kicsit először merítik saját vizükbe és megmosdatják benne egy különleges, virágokból készített olajjal. Mikor egyikük meghal, a partra emelik testét és virágokkal temetik be. Három napig gyászolják, majd a test vízzé változik és beivódik a földbe.
A csoport vezetése, rokonaikkal ellentétben, nem a legerősebben múlik, hanem a legidősebb nőtagon. Mikor elhuny, korban a következő veszi át a helyét. Náluk inkább a bölcsesség és az élettapasztalat az, ami számít, semmint az erő.

Énekük: https://www.youtube.com/watch?v=1VOc4XjTeas

Oldalra hozható karakterek száma: 8

[kép]

A „voodoo” szó talán sokatok számára nem idegen. Többféleképpen is szokták írni: vudu, vodou, vaudon, vodu, vuda, wudu és wodu-ként is ismert, de a legelterjedtebb, főleg az angol nyelvű országokban a voodoo alak. A mai napig a világ több pontján is fellelhetőek aktív művelői. A XXI. században a tűkkel átszurkált vudubabák, a zombik, a fekete tyúkok véres áldozata, az eszeveszett dobritmusok és a féktelen megszállottsági rítusok azok, amik általában elsőként jutnak eszébe egy átlag halandónak, hála a hollywoodi filmeknek. A voodoo azonban egy sokkal összetettebb, ősibb gyökerekkel rendelkező dolog, amelynek rövid ismertetése elengedhetetlen oldalunk ezen csoportjának megismeréséhez.
A voodoo egy olyan afroamerikai vallás és mágiagyakorlat, melyet a XVI. században megkezdődő rabszolga-kereskedelem szült, keverve bizonyos mértékben az ősi afrikai vallásokat a kereszténységgel. Kezdetben Szenegálból és Gambiából, valamint Felső-Guineából hurcolták át az embereket Amerikába, később azonban Ghána aranypartjainak lakói sem menekülhettek. A XVIII. századra az üzlet elérte Afrika délibb-délkeletibb régióit is, így a Niger deltáját és a Kongó torkolatát. A XIX. századra a Kongó-régió vált a rabszolga-kereskedelem legfőbb területévé.
Amerikában a Kolumbusz által 1492-ben felfedezett legnagyobb Antillák-sziget vált a világ legfontosabb cukortermesztőjévé. Ez az a sziget, melyet ma Haitiként ismerünk – nyugati része Saint-Dominigue-ként francia, keleti része (a mai Dominikai Köztársaság) spanyol befolyás alatt volt sok-sok éven át. Az előbb említett Saint-Dominigue volt az oldalunkon élő sèvitè-k („szellemek szolgái” haiti kreol nyelven) voodoo-jának bölcsője, mely a lázadás vallásaként az 1791-ben, Bois Caiman-ben felkelő rabszolgák nemzeti vallásává vált, az 1804-es függetlenedést követően. Ebből adódóan, a többi afroamerikai vallástól eltérően, a voodoo-ban mindig jelen van egyfajta katonai, forradalmi szimbolika.
A Bermuda-szigetcsoporton a kalózok eltűnését követő években jelentek meg. A Kelet-Indiai Társaság úgy gondolta, hogy ők segítették ördögi mágiájukkal a kalózokat, így fővesztés és akasztás terhe mellett utasították őket arra, mutassák meg, hova tűntek a kalózok. Nos, a szigeteket sikerült nekik megmutatniuk, ám a hely mágiája miatt mind odalettek – kivéve a rabszolgákat, akik túlélték az örvényeket és viharokat. A Hollandi talált rájuk, aki arra a szigetre menekítette őket, amit ma Holtak szigeteként ismernek. Nem szívesen tette, de a rabszolgák hite és a legénység egy részének babonasága inkább arra ösztökélte, hogy hagyja őket életben.
A kis történelmi áttekintés után pedig lássuk hát, milyen ez a különleges hitvilág, kezdve az afrikai gyökerekkel.
Minden Amerikába deportált afrikai ember hitte, hogy az univerzumot rejtett erők ébresztették fel, amelyet a különböző istenek és szellemek befolyásolnak, illetve irányítanak. Minden élőlény, helyek, de még tárgyak (kövek, kagylók, az étel, stb.) is bírnak szimbolikus jellemvonásokkal, ezért bármi válhat a spirituális erők hordozójává. A nem emberhez kapcsolódó dolgokat ezek közül első sorban arra használták rítusaik során, hogy az istenek, a szellemeket és az őseik lelkeit barátságosra hangolják. Úgy hitték, hogy ezen lények ereje csak akkor marad tartós, ha táplálják őket itallal, étellel, tánccal, zenével és folyamatosan tartják velük a kapcsolatot a transz által. Ez az a világnézet, melynek istenei összemosódtak a keresztény szentekkel, létrehozva ezzel az Iwa (ejtsd: loa) panteont.
Nézzük is, kik ezek az istenségek:

Bondye: a Jóisten; már a gyarmatosítás előtt is élt az afrikai lakosok hitvilágában egy istenség, aki magasabb rendű mindenkinél és állandóan beleavatkozik az emberek életébe. A kereszténység befolyásával ennek az istenségnek a létezése csak még jobban megerősödött, ám a rabszolgák körében még sem Ő, sokkal inkább az alacsonyabb rangú szellemek váltak központivá.

Ezili: női istenség, akinek nagyon sok alakja ismert (ezek közül alább ismertetjük a legfontosabbakat). Ő testesít meg mindent, ami a nőiességgel hozható összefüggésbe. Jelen van az anyai szeretetben, de a csábító szerelemeben is, és az önmagát meghatározó, akár leszbikus szexualitásban is. Átveszi a felelősséget a munkában, a családért vívott harcban, jogos vagy jogtalan haragot mutat, de félelmet és magányosságot is, valamint vágyat a gondtalan, védett életre. Alakjait gyakran ruházzák fel Szűz Mária, Jézus anyja tulajdonságaival.
Ezili Freda: az érzékien romantikus szerelem istennője.
Ezili Dantò: az erélyes, keményen dolgozó, alkalmanként haragos, egyedülálló szeretőket tartó anyaistennő.

Ogou: harcos istenség, akinek szintén sok alakja ismert (legismertebbeket lejjebb szemléltetjük). A kard, a szablya és a puska legfőbb fegyvere. Rengeteg fehér rumot iszik és kardtáncot jár.
Sen Jak Májè: az idősebb Szent Jakab; Ogou azon alakja, mely becsülettel harcol az igazságért.
Ogou Badagri: bátran és hűen, jóképűen és jól öltözötten harcol, akivel szemben tiszteletteljesen kell viselkedni.
Ogou Yamson: ingatag és iszákos istenség.
Ogou Feraj: vad és könyörtelen istenség.

Gede: a temetők őre, valamint a halál, a szexualitás és a humor ura. Elsőre talán bizarrul hangozhat ez a sok jelző egymás után, de ezek is többnyire az istenség különböző alakjaira oszlanak szét. A gyermekek védelmezőjeként is ismerik, valamint a gyógyítási rítusokban is az ő segítségét kérik. Mindenszentekkor az Ő púderes, cilinderes, sétapálcás alakjának öltözve szoktak fesztiválozni. Gyakori fesztivál eszközök a pénisz formájú szobrocskák is, vagy a sétapálca markolataként szolgáló péniszek.
Baron Samdi: Szombat báró; holtestként megjelenő, az élők bánatából táplálkozó alak. Arca fehérre púderezett, állkapcsa fekete kendővel felkötött. Tréfás uraság, aki kisgyerekekhez hasonlóan tesz a jó modorra és mindent szétdobál, valamint obszcén, vulgáris viccekkel „szórakoztatja” a nőket.
Monsieur Entretoute: csípőjét forgatja és alsó testét előre dönti – az árnyalt erotika istene.
Baron Cimitière: Temető báró; sírásóként jelenik meg, kinek legfőbb eszközei a lapát és a kapa, vállán olykor koporsót is hord.

Legba: az istenek és az emberek közti kapocs Ő, valamint a termékenység istene, a szülő öl és a nemző fallosz védelmezője. Rítusok kezdetén illik Őt először köszönteni, hiszen Ő nyitja meg az átjárót a szellemek világába. Szokás a voodoo központok bejáratánál kisebb oltárt emelni a tiszteletére. Gedével ő kettőjük jelképéül szolgál a kereszt: kapocs élet és halál, az istenek és az emberek között.

Agwe: tengerszellem, a tengerre merészkedők védelmezője. Szereti a díszlövéseket és a tengerész egyenruhákat. Évfordulóján szokás kimenni a vizekre és kis csónakokban étel- és italadományt felajánlani, melyeket tánc és zene kíséretében engednek útjukra.

Danbala Wèdo: a haiti Szent Patrik; vízi szellem, kinek jelképe a kígyó, amely egyben a kimeríthetetlen életerő szimbóluma. Tisztelet és gondoskodás övezi, hiszen ő a legöregebb szellemi lény mind közül. A rítusok során az asonnal (hálóba csomagolt kígyó csigolyák) hívják, amely az istenség szent csörgődobja. Ő köti össze az emberek földjét a föld alatti forrásokkal és vizekkel. Felesége Ayida Wèdo, az „égi kígyó”, a szivárvány.


A mi világunkban a Holtak szigetén kialakult kis közösség Gedét emelte piedesztálra, létrehozva ezzel egyfajta halálkultuszt. Úgy hiszik, hogy élet és halál határán ragadtak a Hollandi által, ezért szentelik rítusaik nagy részét az Ő számára. Éppen ezért is veszélyes és tilos csak úgy a szigetükre merészkedni: a Gedének tartott rituálék alkalmával ugyanis a temetkezési helyeken elhelyezett holtak mind feltámadnak és az életre szomjazva bolyonganak a szigeten. A sèvitè-k az egyedüliek, akiket nem bántanak.
Kultuszuk központja egy nagyobb faház (a vezetőik otthona), melynek nagy teraszán tartják a transzrítusokat, a belső térben pedig az egyéb rituálékat. Minden istenségnek külön oltára van, de a legnagyobb Gedéé, amely középen áll. Vezetőjük egy pap (houngan) és egy papnő (mambo), akiket Papaként és Mamaként is emlegetnek. A hívők a Gyermekek. Ebből is látszik, hogy közösségükre egy nagy spirituális családként tekintenek, akiknek tagjai felelősséggel tartoznak egymásért, ellátják és segítik is egymást.
A szigetlakókkal semleges a kapcsolatuk. Bárkinek segítenek, akinek szüksége van rájuk, de a szórakozásból ideérkező halandókat nem igazán kedvelik. A kalózokat kimondottan utálják, hiszen miattuk kerültek oda felmenőik, ahova. Miattuk nem tudja Gede visszaküldeni őket az élők közé. Éppen ezért a Hollandi az egyedüli, akivel esetleg még tárgyalni, beszélni képesek közülük. Senki mással. Neki ezért mindig fegyvertelenül, egyedül kell érkeznie, ha akar valamit.

[voodoo varázskönyv folyamatosan kerül majd frissítésre]