Killian Flint kapitány

Bizonyára, cimbora, Te is hallottál már arról a rendkívül ostoba megállapodásról a vöröseket és a hajóutakat illetően. Valamelyik jó indulatú, intoleráns, babonás barom úgy találta megállapítani, hogy a vörös hajú embereknek nincs helyük a fedélzeten, mert csak balszerencsét hoznak. Boszorkányság, tudod, meg efféle nem létező dolgok. Nos, hősünk e igencsak meredek történet kezdetén mégis úgy döntött, hogy kiszáll klánjának hiábavaló viszálykodásból és inkább elmegy tengerésznek. Úgyis vonzották egész 191 centis lényét a hullámok, a csodás hajók és a végtelen matrózdalok sora. Klánja persze neheztelt, hiszen neki kellett volna követnie apját a vezetői posztban, elvennie egy gyönyörű skót lass-t és hasonlóan gyönyörű skót vöröskéket nemzenie. Hősünket azonban nem vonzotta a politika, jobb szerette a kalandokat. Remélte is, hogy a kicsit félénkebb, de jó szívű öccse majd vállalja helyette a pozíciót. Nem kérdezte meg tőle, nem is búcsúzott el, csak egy szép, harmatos hajnalon kereket oldott.
Felelőtlenség? Gyávaság? Nevezed, aminek akarod. Ő úgy érezte, a Sors nem ezt az utat szánja neki. Nem is akart egy olyan alternatívát elfogadni, ami még nincs is ínyére. Pláne, ha még teljesen fölöslegesnek is ítéli meg a szenvedést érte. Persze abszolút megérti, hogy miért nincsenek jóban a skótok az angolokkal, ő is rühelli az összes teaszipkáló pincsikutyát, akik azt hiszik, akkor ugathatnak, amikor akarnak. Ugyanakkor látja a Brit Birodalom növekedését, látja, hogy egyre csak erősödnek és erősödnek. A Királynőnek még saját kalóza is volt... Nem volt értelme a hadakozásnak a függetlenségért. Legalábbis, ő így látta.
Persze a kis árulása klánja irányába nem jelentette azt, hogy elfelejti csodaszép hazáját – a kiltet magával vitte útjaira, hiszen egy igaz skót férfi nem igaz skót férfi, ha nem hord igaz kiltet. Sokan ezt hozták fel második indokként, amiért nem akarták felengedni egyik hajóra sem – nem fog rájuk szégyent hozni egy anyja szoknyáját hordó jött-ment. Nos, ezt is könnyedén elintézte: repült egy-két jobb horgos és már tisztelték is olyannyira azt a „szoknyát”, hogy csókot leheljenek rá, sűrű bocsánatot kérve a ruhadarabtól. Még a lángoló koponyájáért és szőrzetéért sem nyúzták többet. Na de a jégkék szemei... Azokat aztán úgy átkozták, ahogy csak lehetett. Azok a szemek ugyanis nem csak a kellemetlen alakokat döfték keresztbe nézeteltérésekkor, hanem az összes létező fehérnépet is rabul ejtették. Ki tudja, hány fattya kóborolhat apa nélkül a világban... De hát ő már csak ilyen. Egy igazi kalandor, aki egyszerre csókolja a legszebb nemesi kisasszonyt és szúrja szíven éles kardjával az éppen e tevékenységét beszüntetni próbáló ünneprontót.
Összesen három hajót járt meg, amikről elkergették kicsapongó viselkedése miatt. Féltékeny görény volt az összes. Mind irigyelték karizmáját, jó kiállását, eszét, humorát és hogy milyen gyorsan képes helyzetekhez alkalmazkodni, tanulni és jól bánni a hajóval. No meg azt a fránya kiltet, amit először kinevettek – a nők általában odáig vannak érte. Neki pedig, mind mondani szokta, a szépség az egyik gyengesége. Hogyan állhatna ellen egy epekedő virágszálnak, aki oly szépen nyiladozik előtte, finom parfümét eregetve, mint eddig soha senkinek...
Úgy lehet, ez is okozta a vesztét.
A mindig jó kedélyű, harcias, merész, férfiasságban sohasem hiányt szenvedő Killian Flint McLennan elkomorodott. Vagy csak megkomolyodott? Ki tudja. Minden esetre oly' tekintélyt sikerült szereznie magának, amire sose gondolt volna, hogy lesz alkalma megtapasztalni. Kellemes, fülbemászó baritonja már nem finom bókokat suttog, hanem keményen dörren, szigorú parancsokat kiáltva. Tekintete hasonló módon a vizeket pásztázza, keresve a megfelelő áldozatokat. Aki csak az utóbbi időben ismerte meg, erős, keménykezű, ellentmondást nem tűrő, igazságos, felelősségteljes és igazi vezetői jellemnek írja le alakját. A kilt? Néha még hordja, ha nosztalgiázni támad kedve, de inkább az angol szutykokéhoz hasonló nadrágokat visel. Alkalmazkodóképességét nem vesztette el, így hajlandó volt adni kicsit a kor kalózdivatjának.
Bizony. Kalóz lett. A kalózok királya! Nos, persze némi csavarral a történetben. Hogy mi is lenne az? Vessünk egy pillantást bele a naplómba, és máris kiderül!

„59. nap
Nincs szél. Már három napja nincs. Lassan elfogy az élelmünk, a vizünk. Nem lenne messze a kikötő, és mégis, mintha valaki azt akarná, hogy sose érjük el. Mhaol kapitány ugyanakkor teljesen ugyanazzal a biztató mosollyal rázza fel minden emberét, mint két nappal ezelőtt. Nem értem, hogy hagyhattam ennek az ír némbernek, hogy belerántson ebbe az egész kalózosdiba. Persze, kaland, kincsek, harc, minden, ami nekem kell – de a háromnapos szenvedés a nyílt vízen nem volt benne a megállapodásban. Tudtam, éreztem, hogy nem jó ötlet ebből az irányból elhagyni a Karib-tengert... Mondom ezt én, aki mindig bajba sodorja magát. Lehet, most bukik ki, mennyire hasonlítok apámra, aki oly messzire kerülte a rosszul hangzó kalandokat, mint más a tüdőbeteget? Lehet, de őszintén remélem, hogy nem így van. Hiányzik olykor az öreg... Sose érek oda a temetésére, ha így haladunk tovább.

Eljött az este és a tengeri levegőtől sós, kellemes illatú hajfürtök rengetegébe gabalyodva heverek a kapitányi ágyban. Igen, Gráinne szeretné még visszaidézni első találkozásunk pillanatait, de én tudom, hogy sosem lesz olyan többé, mint akkor ott. Ha a családom el is hagytam, a tisztességes munkát nem szerettem volna... Erre tessék, engedtem két szépen rebegő szempilla hívásának, akikkel teljesen véletlenül találkoztam abban a kocsmában. Én tökfilkó... Meg fogom én ezt bánni, már most érzem. Egyszerűbb volt az élet, amíg csak a kekeckedő matrózokkal kellett elbánnom egy-egy szép virágszálért és egy jó pohár rumért. Most valahogy minden másabb.
Valami nem stimmel...

70. nap
Fogalmam sincs, hol vagyok. Minden nyirkos és sötét, épphogy egy kis fény pislákol. A fa rothadt és döglött haltól bűzlik. Hallom kint a tengert, a vihart, emberek kiabálásait. Miféle hajó ez? Hol van Gráinne? Hol vannak a többiek? Egyedül lennék itt? Nem tudom. Valaki közeleg.

75. nap
Cafatokban hámló hús, csont és halálhörgés. Ezzel büntet vajon Isten, amiért nem értem oda időben apám temetésére? Amiért nem vettem át a helyét? Halott vagyok a többi halott közt. És az az átkozott angol kutya, Smith... Ő miatta kerültünk ide. Ő hozta ránk Isten haragját, vagy az Ördög áldását, franc se tudja... Már nem tudom, miben higgyek. Ő valami más, furcsa néven szólította meg, miközben az a hurrikán majdnem felkapott minket. És az a lány... Szerencsétlen teremtés...
Persze a többiek engem okolnak, mert vörös vagyok. Idióta tuskók! Rugdosnak, taposnak, aljamunkát adnak, mert én vagyok az elátkozott ringyófattya, boszorkányok utódja. A nagy kapitány meg alattomos vigyorral hagyja. Nagyon jó lepel ez számára, hiszen így csak ő tudja és én, miképp lettünk örök kárhozatra ítélve. Ha elárulnám a többi patkánynak, nem hinnének nekem. Biztos csak meg akarnám téveszteni őket, lázadást szítani a jó vezérük ellen... Meg fogom ölni. Még nem tudom, hogyan, de megteszem. Nem fogom hagyni, hogy megalázzon.

? nap
Már nem tartom számon a napokat. Sőt... Az éveket. Rengeteg idő telt el így, de nem tudnám megmondani, mennyi. A lelkek elveszetten bolyonganak. Látom, ahogy üres tekintetükkel csak ülnek a csónakokban, arra várva, hogy valaki átsegíts őket. Ez volna a feladatunk, de Smith... Smith hasznavehetetlen, legendás kincseket keres, a Kelet-indiai Társaság hajóit pusztítja, kalózokat toboroz a legénységébe. Mintha nem is lenne valódi célja ennek az egész hókusz-pókusznak, amit elkövetett, csak kedvére játszadozna a hatalmával, és mások életével, amelyekkel ugyanúgy fizetett ezért a hatalomért. Csak találjam meg, hova rejtettem és megölöm. Vége lesz ennek hamarosan, és végre hazamehetek a klánomhoz. Ha apám helyét valószínűleg már nem is vehetem át, de segíthetem még az öcsémet és a családját. Biztos van már szép felesége, egy-két gyereke. Talán végre én is megházasodhatok, a szép Aileent, vagy az okos Darachát, ha még hajadonok... Azt hiszem, ennyi bőven elég lesz a kalandokból.

? nap
Olyan... Olyan gyorsan történt minden. Ismét vihar kerekedett, ismét... Hallottuk. Hallottuk azt a hangot. Olyan volt, mint a tenger felbőszült morajlása, de mintha beszélni akart volna hozzánk a hatalmas örvényen keresztül. El akart minket pusztítani. Mi volt az oka? Smith. Nem végezte el a feladatát.
Kapva kaptam az alkalmon. Leleplezve gyengeségét fogtam egy tört, és amíg az örvényhez prédikált, átdöftem a szívét. Olyan boldognak éreztem magam, mint eddig soha. Végre, eljött a szabadság ideje! Végre, hazamehetek!
De nem...
Valami sokkal rosszabb történt.
A vihar szinte azonnal csendesedni kezdett. A legénység döbbent ábrázattal nézett előre. Nem múlt el az átok. Miért nem? Miért nem változunk vissza ismét halandókká? Mi ez az egész?!
És akkor rájöttem: én lettem a kapitány.
Mert a Bolygó Hollandinak mindig kell, hogy legyen kapitánya.
Örökké.”


Elég siralmas egy történet, nem igaz? Reményekkel és kalandvággyal teli, fiatal ember, aki egyszer csak élőholttá lesz, majd az egész élőholt bagázs vezetője. Sose érheti többet szárazföld a csizmája nyomát, csak évente egyszer. Bizony, nagyon keserűvé tette őt ez a helyzet, nem látta még benne a lehetőségeket... Egészen addig, amíg egyszer fülébe nem jutott, hogy valaki őt keresi.
James Warren, igazi tengeri medve. Talán nem a legismertebb kalóz volt a karibi térségben, de így is jó kis vagyonra tett szert. Sokakat ismert és sok dolgot látott – kivéve szellemhajót. Azt sose. Nem is hitt az efféle tündérmesékben, és mégis, úgy kiáltott utána azon az éjszakán, mintha mindig is rettegve járta volna a tengereket, félve, hogy összefut vele.
És ha a hajó nem is, én úgy döntöttem, hogy meglátogatom személyesen.
Telihold volt. Alakom, kilógó bordáimon átragyogva furcsa árnyékot vetett a hajópadlóra. Warren egyszerre volt sokkolt és örömteli állapotban. Nem igazán értettem, miért kereshetett fel, de miután felszólítottam, hogy adjon most már hangot az örömének, hadd örüljek én is, kiöntötte halandó szíve bánatát.
Eljött az Aranykor vége. Tudtam ezt már én is nagyon jól. A kalóztársadalomnak esélye sem volt olyan sokáig fennmaradnia – az angol, spanyol és francia királyi flották úgysem hagyták volna őket örökké garázdálkodni. A szememben – koponyám üregében –, felcsillant a reménysugár. Hirtelen, mintha régi önmagam feltámadt volna hamvaiból és azonnal átvéve az irányítást, kapott az alkalmon.
„Rendben van, James Warren. Megmentelek, és minden kalózt, kit bitófára ítéltek – de csak akkor, ha mind hűséget fogadtok a Hollandi átkának, és mint kalózkirályt tiszteltek engem.”
Sose akartam király lenni... De most miért ne? Untam már a Charon-szerepet, kellett valami új az életemben. Az a Valami pedig, úgy tűnik, hálája jeléül, vagy ki tudja, miért, de engedte is, hogy a magam útjára lépjek.
A Bermuda-háromszöget még nagyon régen fedeztük fel Smith-szel. Nem jártunk vissza sűrűn, mert mihaszna helynek gondolta. Nem fedezte fel a valódi értékét, ami többet ért minden kincsnél: a szigetcsoport mágikusan védett és minden egyes szárazföldi területére rá tudunk lépni. Bármikor. Ráadásul régi, emberi formánkban. Mintha ide nem érne el az átok. Ez egy igazi, földi paradicsom. Ide szöktettem meg az összes kalózt, reménykedve, hogy mint lelkek, akik gyakorlatilag már halottak voltak, majd itt nyugalomra lelnek és békésen élnek majd egymás mellett.
Heh, persze... Csak egy naiv gondolná így. Tudtam nagyon jól, hogy itt is ugyanúgy versenyezni fognak egymással és hadakozni – ez adta az egész helyzetnek az izgalmát, amit én mai napig nagyon élvezek. Ismét akció vesz körül, és egy teljesen új élmény, amit viszont nem bírok megunni sohasem: a közös portyázás. Miután mind kiépítették kis kalózbirodalmaikat, a kalózurakkal leültünk és együtt alkottuk meg a Kalóztörvényeket. Ezen törvények közt szerepel, hogy bizony havonta egyszer, Teliholdkor mindenkinek velem kell tartania a Külvilágba, és szellemekként kísértve a Világ vizein kifosztani az utunkba tévedőket. Igen, végül én is megszoktam és megszerettem a kalózéletet. Újra éreztem magamban a kalandvágyat, mint régen.
Aztán egyre több és több ember jelent meg a szigeteken. Mindenkit más dolgok vonzottak ide. Volt, aki csak Amerikába szeretett volna eljutni, később pedig mindenféle repülő szörnyetegeken érkeztek... Most pedig magukat kutatóknak és holmi biológusoknak nevező egyének szenvednek hajótörést a Határon, mert itt akartak megfigyelni dolgokat. Ha jól értem. Próbálom megérteni ezt a modern világot, ami egyre inkább körbevesz minket, de nehezemre esik követni a tempót. A Háromszögben nem telik az idő, vagy legalábbis nagyon lassan, így minden modern kütyüt és egyebet elpusztít, amint a légterébe kerül. Az emberek pedig, mint általában balesetet szenvedett szerencsétlenek, teljesen új életet kell, hogy kezdjenek itt.
Miért nem viszem őket haza? Mert nem tudom. Egyszer megpróbáltuk, de az illető elsorvadt és meghalt, amint a Külvilág levegője megérintette. És miért halnak meg egyesek a balesetekben, míg mások a szigetekre jutva túlélik? Szintén nem tudom. Nem én válogatok, hanem a véletlen. Tudtommal vannak mindenféle halandók itt, akik már nagy szorgalommal keresik a megoldást a problémára – tudósok, mindenféle ezoterikus kóklerek, és sokan mások. Ki tudja, talán rá is jönnek egyszer.
De az még nem most lesz. Még maradni fognak sokáig. Fogják még őket bőven vadászni a szirének vacsorára, és a sellők egy-egy halálos csókra.
Én pedig, mint szintén tengeri szörnyeteg, járok-kelek köztük, amikor csak megtehetem. Nem tudják, ki vagyok, csak emberi formámban mutatkozom. Iszom velük, elcsípek egy-egy lassie-t, ökörségeket művelek, amíg az első tisztemnek választott Warren fogja a fejét és imádkozik. Jó cimborám lett az együtt töltött idők alatt. Tudja, hogy bár vissza-visszatérek még legényes mivoltomhoz és férfiasságom túltengésében levezetem ilyen-olyan módokon a fáradt gőzt, a komolyságomat sem vesztettem el. Valahogy, valamikor, sikerült egyensúlyt találnom a régi és az új életem közt. Az embereim és a kalózok előtt kapitány vagyok, a szigetlakók előtt őhozzájuk hasonló, halandónak tűnő bajkeverő. Kell, kell a régi életem néha. Ha folyton csak komoly és komor lennék, becsavarodnék. Az nem teljesen én vagyok. Nem a jó öreg Killian Flint McLennan. Illetve, már csak Killian Flint. A régi családnevem elengedtem, mert tudtam, hogy ha valami, az nem lehet újra az enyém.
Az életem viszont az én kezemben van. Azt teszek vele, amit akarok. És most, hogy mások élete is az én kezembe került, a kalózoké, és valamilyen szinten a szigetlakóké is... Azt hiszem, tényleg királynak érezhetem magam.
Szóval, Warren, hol a rumom és a szép lányok? A király... Hogy is mondják azok a suhancok? Bulizni? Igen. A király bulizni akar. Addig is készítsd elő a portyát! Igen, Te, mert egy hónapja én csináltam meg, Te vagy a soron. Holnap este indulunk.